Ferencváros története
Ferencváros sok évszázados múltra tekinthet vissza. A legújabb régészeti és írott források bizonyítják, hogy a mai Szabadság híd, Petőfi híd, Ferenc körút által határolt területen a XIII. században már biztosan létezett a Szenterzsébetfalva (rövidebben Szentfalva) nevű Árpád-kori település, mely önálló templommal rendelkezett. 1526. szeptember 19-én a mohácsi csatában győztes török sereg átkelt Budánál a Duna bal partjára és felgyújtotta Pest városát. Valószínűleg ekkor pusztult el Szentfalva is.
A török megszállás másfél évszázada alatt a terület elnéptelenedett, a lakosság elmenekült és nem is tért vissza. Csupán Buda 1686-ban történt visszafoglalása után kezdődött Pest déli kültelkeinek újrahasznosítása.
Az 1700-as évek közepétől indult meg a mai Belső-Ferencváros kiépülése, a Soroksári út (a mai Ráday utca) és a Széna piac (a mai Kálvin tér) fokozatos betelepülésével. 1749-ben megnyílt a Két Nyúlhoz címzett fogadó a mai Lónyay és Erkel utca találkozásánál, 1775-ből pedig már írásos emlék bizonyítja a Két Oroszlán fogadó működését a Széna piacnál. 1787-ben újabb fogadók nyíltak, a Négy Sarokhoz címzett a Széna piacon, a Két Medvéhez címzett a Soroksári úton. A Ráday utca közepén egy sörfőzde is működött, mellette, nagyjából a mai Erkel utca torkolatánál még két fogadó állt, melyet az Arany Oroszlánról és a Két kék kecskebakról neveztek el, a sort pedig a Három Királyokhoz címzett szálló zárta, mely a mai Kinizsi utca-Üllői út sarkán várta a kosztra-kvártélyra vágyó vendégeket. A fallal körülvett Pest déli kapuja, a Kecskeméti kapu előtt álltak meg az Erdélyből és az Alföldről elindult marhakereskedők és hajcsárjaik, akik a pesti vásárokra lábon hajtott jószágaikat akarták eladni. A Kálvin tér, az akkori Széna piac, volt az a hely, ahol mind állataik, mind ők maguk Pestre érve először megpihenhettek. Az őket kiszolgáló fogadósok és kocsmárosok teljesen logikusan a Széna piachoz közel eső telkeken építtették meg fogadóikat és kocsmáikat. A városiasodás első fejezete tehát egyfelől az állatkereskedelemhez, másfelől a vendéglátóiparhoz kapcsolódik.
1792-ben elhunyt II. Lipót király, utódaként I. Ferenc lépett a trónra. Az egyre fejlődő városrész polgárai elérkezettnek látták az időt ahhoz, hogy más pesti külvárosokhoz, Terézvároshoz, Lipótvároshoz, és Józsefvároshoz hasonlóan ez a terület is külön nevet nyerjen magának. Folyamodványt intéztek a városi tanácshoz, hogy az a Helytartótanácshoz, illetve a királynak továbbítsa névfelvételi kérelmüket. Sándor Lipót nádor 1792. december 4-i keltezésű leiratában tudatta a kérelmet írókkal, hogy a király hozzájárulását adta: a Pesttől délre fekvő terület a Ferencváros nevet viselheti.
1806-ban népszámlálást tartottak az országban, Ferencvárosban 1831 lakost és 220 épületet számoltak össze. Ekkorra már a mai Belső-Ferencváros nagyjából beépült, az utcák vonala kialakult. A városiasodás mértékét mutatta, hogy már a XVIII. század végén működött német nyelvű elemi iskola a mai Ráday utcában, 1803-tól pedig magyar nyelvű oktatás is folyt a Széna téri iskolában.
Széchenyi István kezdeményezésére 1827. június 6-án a kerületben került sor az első pesti lóversenyre, melyet a mai Soroksári út környékén tartottak. Az egy évvel korábbi, pozsonyi lófuttatást még kisebb érdeklődés követte, ehhez képes az angol mintára megrendezett és jelentős jutalmakkal megtámogatott 1827-es esemény már 25 ezres nézőközönséget vonzott.
Középső Ferencvárosban a Mester utca és az Üllői út között, a jelenlegi Thaly Kálmán utca vonaláig az itteni szántóföldek felosztása révén, azok dűlő irányának megfelelően alakult ki a mai utcahálózat. Ferencvárosnak ezen a Rákos árkon (a jelenlegi Ferenc körúton) túli részén apró, falusias jellegű házak épültek, az itt lakók főleg zöldségtermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak.
1838. március 13. fontos mérföldkőnek bizonyult a terület fejlődése szempontjából: az árvíz, mely elárasztotta Pestet, szinte teljes egészében lerombolta a terjeszkedő Ferencvárost. 529 épületéből 438 összedőlt, 72 pedig súlyosan megrongálódott. Egyedül a Kálvin tér környéki épületek állták ki a
megpróbáltatást.
A város újjáépítése az ár elvonultával rögtön megkezdődött. Előbb egy ideiglenes építési szabályzat, 1838 végétől pedig külön a Belváros és a külvárosok sajátos viszonyait figyelembe vevő rendszabály írta elő az építési módokat. Magyarországon ez volt az első építési szabályrendelet, amely készítői szerint alkalmas volt arra, hogy az 1838-as nagy katasztrófa ismétlődését megakadályozza. A szabályzat nemcsak a biztonságos építkezésre fordított különös gondot, hanem az egészségügyi követelmények megállapításán túl lehetőséget adott a városkép alakulás, városszabályozás pontos ellenőrzésére s végrehajtására is, mind a beépített, mind a még beépítendő területeken. A szabályzat két részből állt. Az egyik a város sűrűn lakott területeire, a másik Pest külvárosainak szélső részeire vonatkozott. A Rendszabás kimondta, hogy ezután csak szabályos engedélyezés alapján lehet építkezni és csak jogosított építőmesterek kivitelezhetik az engedélyezett építési terveket. Előírták, hogy a lakóházak nem építhetők három emeletnél magasabbra. Megszabták az emeletek magasságát is: 2 lábnál (64 centiméter) alacsonyabbra nem lehetett építeni. A földszint padlójának minden esetben az 1838. évi árvíz legmagasabb szintje fölött 6 hüvelyknyire (15-16 centiméter) kellett lennie. A városban még ma is sok helyen látható árvíztáblák nemcsak egyszerűen emlékei a nagy árvíznek, hanem az új építkezések ellenőrzését segítették.
Az árvíz elmúltával a városi tanácsnak és a Pest fejlesztését irányító Szépítő Bizottmánynak a figyelme hamar a legtöbbet szenvedett városrész, Ferencváros felé irányult. A beomlott házak nagy száma, nemcsak a régi utcáknak a szabályozását könnyítette meg, de új utak és terek megnyitását is lehetővé tette. Az utca-szabályozási tervek középpontjában közvetlenül az árvíz után a Soroksári út középső szakaszának a rendezése állott. A városrész plébániatemplománál a Duna felé kanyarodó Soroksári utat (Ráday utca) a belvároshoz közel eső szakaszával egy vonalba kellett hozni. Ez a terv a templom és a Boráros tér közötti telkek, és a rajtuk levő romházak kisajátítását vonta maga után. Az út vonalának kijelölésévél megindult annak feltöltése is. A munkálatok gyorsan haladtak előre és Erhárd Ágoston városi mérnök 1838. november 18-án már a Soroksári-út új vonalában létesült töltés elkészültét jelenthette a Szépítő Bizottmánynak. Az árvíz évében került sor a régi Ferencváros két nagy terének, a Bakáts és Ferenc térnek a kialakítására is. A Bakáts tér az 1822-ben épült ideiglenes plébániatemplom telke körül alakult ki, míg a régi Fő-utca (ma Tompa- és Balázs Béla utca) tengelyében létesült Ferenc tér 12 darab házhely kisajátítása révén jött létre.
Az 1850-es évek elejétől Pest-Buda ipari, kereskedelmi és népesedési fejlődése felgyorsult. 1851-ben a városrészek együttes lakossága 172 ezer főt tett ki. Ferencvárosban ebben az évben 8280 lakót számoltak össze. Az ipari üzemek is ekkor kezdtek nagyobb számban megtelepedni e területen, elsősorban a Belső-Ferencvárosban. Az 1850-es években már szinte minden utcasarkon egy-egy gépgyár, bőrgyár vagy asztalos-üzem működött. A Ráday utcában volt Röck István gépgyára melyet még 1842-ben alapított, a Ráday utca 32. alatt Prückler Ignác pezsgőgyára, "Prückler Ignácz Magyarország első rum-, likőr- és pezsgőgyára" (az országban ő készített először pezsgőt!).
Ezek mellett a mai Lónyay utcában üzemek egész sora alakult egymás után. A Lónyay utca 10. szám alatt Schlick Ignác nyitott vasöntödét 1844-ben, a 11. szám alatt Vidats István alapította meg mezőgazdasági gépgyárát 1845-ben, a Birly-féle bőrgyár a 29. szám alatt kezdte meg működését, melyből hamarosan a Lutzenbacher testvérek asztalosárugyárat alakítottak ki. Ide települt és vette át a gyárat 1865-től a norvég származású Gregersen Gudbrand, aki nemzetközi hírű építővállalattá fejlesztette az üzemet.
Az 1860 és 1890 közötti évtizedek alatt a Belső-Ferencváros teljesen városiasodott, polgáriasodott területté vált, a gyárakat fokozatosan a Boráros téren és a Ferenc körúton kívül építették fel. A Soroksári út mentén öt nagy gőzmalom, három vágóhíd, kettő nagy szalámigyár, és számos vegyiüzem sorakozott egymás mellett.
A működésükhöz elengedhetetlen volt a nyersanyag-szállítási igények kielégítése is: 1875-től a vasútvonalak egész rendszere hálózta be Ferencváros Duna menti iparvidékét. 1877-re kiépült Közép-Európa legnagyobb rendezőpályaudvara a Külső-Ferencváros közepén, a Boráros tér és a közvágóhíd közötti területen létrejött a Budapest-Dunapart teherpályaudvar, és az ország nyugati és keleti fele között is megszületett a vasúti kapcsolat az ún. összekötő vasút révén.
Vasútvonal vezetett be az 1874-ben elkészült Fővámházba, melyben a külföldről folyón és vasúton szállított áruk vámügyeit kezelték, és vasút vezetett be az 1896-ra elkészült Központi Vásárcsarnokba is, melyet eredetileg egyszerre szántak nagybani piacnak és lakossági piacnak, de aztán hamarosan rájöttek, hogy egy nagybani piacnak Pest központjában nincs helye.
Amikor a Nagyvásártelep létesítésének gondolata megszületett és végül a Hídépítő utca és a Helyi kikötő út közötti területen 1932-ben megépült, már nem is lehetett kérdés, hogy ennek is Ferencváros ad otthont.
Ugyanezekben az évtizedekben a Mester utca menti Középső-Ferencváros is jelentős átalakuláson ment át. Új házak, bérkaszárnyák épültek az addigi egyszintes falusias házak mellett, hogy a ferencvárosi üzemekben dolgozó munkáscsaládoknak otthont adjanak. A századfordulóra Ferencváros lakosságszáma több mint kétszeresére, 70 ezerre nőtt, a lakosok nagyobb része pedig már a bérkaszárnyákban lakott.
Ezen a területen is voltak gyárak, de természetesen kisebbek, mint a Soroksári út mentén. A Thaly Kálmán utca-Üllői út sarkán a Strobentz testvérek vegyigyára állt, a Lenhossék utca Üllői úti végén a Szandtner tésztagyár működött, a Gát utcában kenyérgyár állt, s a Mester utca 29. szám alatt volt megtalálható a főváros legnevesebb hentesbolthálózatának központja, a Brauch-féle hentesárugyár. A Brauch termékek ismertek és népszerűek voltak Budapest-szerte, Brauch hentesbolt több központi téren is működött, így a Nagyvárad téren, a Rákóczi téren, volt standjuk a Központi Vásárcsarnokban is, de legpatinásabb boltjuk a Fővám téren, az egykori Nádor Szálló földszintjén működött (ma egy Burger King étterem van a helyén).
A századfordulóra tehát Ferencváros három jól elkülöníthető részre tagolódott:
A polgári Ferencvárosra, a mai Belső-Ferencvárosra.
A gyárnegyed jellegét öltő, Soroksári út menti Külső-Ferencvárosra. (Ezen a területen 1855 és 1918 között 77 darab 20 főnél több munkást alkalmazó üzem működött.)
Valamint a gyárnegyedben dolgozó, de a közelben lakó munkásoknak otthont nyújtó Középső-Ferencvárosra.
1896 nem csupán Magyarország és Budapest, hanem Ferencváros számára is kimagaslóan fontos évnek bizonyult. A millenniumi ünnepségsorozat eredményeként több, a mai napig meglévő középülettel gazdagodott kerületünk. Ebben az évben adták át a Ferenc József (mai Szabadság) hidat, mely a Lánchíd és a Margit híd után harmadik budapesti közúti hídként biztosította az összeköttetést Pest és Buda között.
1896 októberében avatták fel az Iparművészeti Múzeumot, mely egyedülálló építészeti örökségével méltán vált a főváros egyik jelképévé.
A Központi Vásárcsarnok is 1896-ban készült el, és a Ferenc körút hivatalos átadásával a Nagykörút is teljes hosszában megnyílt. A századfordulós Ferencváros, melyet élelmiszeripari egységei miatt Budapest gyomrának is neveztek, ekkor érte el történetének addigi legfejlettebb állapotát.
De elérte befogadóképessége határát is, s az 1900-as évektől a lakásviszonyok javítása vált a legégetőbb kérdéssé. Munkáslakótelepek építésével átmenetileg a helyzet javult, de az első világháború minden nagyszabású városfejlesztési terv megvalósítását megakadályozta, az 1918-as vereség és következményei pedig alapjaiban változtatták meg Budapest szerepét az ország életében. Az elcsatolt területekről érkező menekült családok, a frontról vagy hadifogságból hazaérkező katonák, az állásukat vesztett munkások lakásgondjait nem lehetett egyszerre megoldani. A Külső-Ferencváros hamarosan a nyomornegyedek területévé vált. A szükséglakótelepek és a velük járó problémahalmaz több évtizedre meghatározta a fejlesztési elképzeléseket. A Gyáli úton, az FTC pálya árnyékában létesült még 1914 végén a Zita barakkórház, mely 1920 után már szükséglakótelepként működött, több mint ezer ember lakott itt fabarakkokban.
Az Üllői út mentén, az Ecseri út torkolatánál létesült a Mária Valéria barakkórház 1915-ben, mely 1920 után a leghírhedtebb és legtovább fennmaradó szükséglakóteleppé vált. Volt év, amikor 10 ezren is éltek a telepen, mely több egységből állt, téglaépületek és faházak furcsa egyvelegeként, külön rendőrőrssel, a telep közepén ingyenkonyhával. Furcsának tűnhet, de még ezeken a szükséglakótelepeken is volt lakbér, azok az emberek viszont, akik a heti néhány pengő megfizetésére sem voltak képesek, illegális telepet építettek maguknak.
A Ferencvárosi Rendezőpályaudvarral szemben, nagyjából a mai Vágóhíd utca – Mester utca – Könyves Kálmán körút – Gyáli út határolta területen állt a kiserdei telep, mely valamikor valóban fás-bokros terület volt, de az 1920-as évek elejére a fákat és bokrokat kivágták az idemenekülők, aprócska kalyibákat építettek a helyükre, a hatóságoknak fittyet hányva falu létesült a nagyvárosban. A főváros vezetése majdnem 2 évtizedig nem tudott mit kezdeni a kiserdővel, végül 1941-ben számolták fel, ugyanabban az évben, amikor a Zita telep is megszűnt.
A Mária Valéria-telep azonban túlélte a világháborút is, sőt, több mint egy évtizedig az új hatalom sem tudott mit kezdeni a szükséglakóteleppel.
A második világháború hadi eseményei nagy károkat okoztak Ferencvárosban, emberéletben és épületekben egyaránt. Mivel a kerületben számos ipari üzem működött, a szövetségesek bombatámadásainak célpontja elsősorban a mai Középső és Külső Ferencváros gyárai, illetve pályaudvarai voltak. A bombázások és az utcai harcok azonban a középületeket és a lakóházakat sem kímélték. Több mint kétezer lakás sérült meg és 556 lakás teljesen megsemmisült. Súlyos károkat szenvedett a Fővámház, az Iparművészeti Múzeum, a Kálvin téri református templom, a Szent László és Szent István kórház. A kerület egyik legjellegzetesebb épületét, a Boráros téren álló Elevátorházat a háború után le is kellett bontani.
Az 1948-as évet követően a kerület gazdasági struktúrája gyökeres átalakuláson ment keresztül. A kommunista párt politikai doktrínáinak megfelelően rövid időn belül kezdetét vette a magántulajdon államosítása: a nagyobb gyárakat és üzemeket kisajátították, a piacgazdasági keretek között működő vállalati formákat pedig szisztematikusan felszámolták. Ennek eredményeként az 1960-as és 1970-es évekre Ferencvárosban összesen 27 állami vagy szövetkezeti tulajdonú iparvállalat üzemelt, amelyek együttesen több mint 200 telephellyel rendelkeztek.
Ezek az ipari létesítmények közel 40 ezer munkavállalót foglalkoztattak, így a XX. század második felében a szektorban dolgozók aránya lényegében nem mutatott visszaesést a XIX. század végén kialakult bázisidőszakhoz képest. A gazdaság vezető ágazatait elsősorban az élelmiszeripar, valamint a részben a húsipari vertikumra épülő vegyipar alkották. Az üzemek térbeli elhelyezkedése hűen követte a korábbi tradíciókat, fenntartva a XIX. században rögzült morfológiai struktúrát: a termelőkapacitások továbbra is a Soroksári út – Határ út – Üllői út – Haller utca által kijelölt területre koncentrálódtak, nagy kiterjedésű ipartelepeket alkotva.
A második világháborút követő évtizedekben a lakásállomány struktúrája és minősége ment át a legjelentősebb változásokon. 1957-ben megkezdődött a barakktelepek szanálása, amelynek keretében a korábban hírhedt Mária Valéria-telep helyén új lakótelep-fejlesztés indult meg. A beruházások eredményeként 1966-ig 7101 lakóegység készült el, majd 1980-ban további 899 lakást adtak át az újonnan kialakított József Attila-lakótelepen.
Az 1970-es és 1980-as évek folyamán felszámolták a Mihalkovics utcai, az Ernő utcai és a Gubacsi úti munkáslakótelepeket, valamint a Vágóhíd utca 35–37. szám alatti szükséglakótelepet is, a történeti városszövet egyéb részeit azonban évtizedeken keresztül elhanyagolták.
1990-re a kerületi lakásállomány volumenét adó 33 ezer lakásból több mint 29 ezer állami bérlakásként funkcionált, amelyek állagmegóvása és karbantartása elmaradt a szükségestől. Az elégtelen fenntartás következtében az épületek műszaki állapota progresszíven amortizálódott, ami kiterjedt területi szlömösödést vont maga után.
E folyamatok kompenzálására az 1980-as évek második felében – állami és fővárosi források bevonásával – Középső-Ferencváros három tömbjében megkezdődött a tömbrehabilitáció, amely módszertani előképévé vált a későbbi, rendszerváltás utáni városmegújítási programoknak. A kedvezőtlen lakásviszonyok és a morfológiai avulás hatására Ferencváros lakónépessége ebben az évtizedben 90 ezer főről 76 ezer főre csökkent.
A közösségi közlekedés területén számos nagyszabású infrastruktúra-fejlesztési projekt valósult meg. 1951-ben helyezték üzembe a 2-es villamosvonalat, amely a Duna-parti nyomvonal mentén teremtett közvetlen észak-dél-pesti közlekedési tengelyt. A Ferencváros közlekedését is alapjaiban érintő 3-as metróvonal kiépítése 1970-ben vette kezdetét a Deák tér és a Nagyvárad tér közötti első szakasz munkálataival. A beruházás egyik kiemelt mérföldköve a Ferenc körúti gyalogos aluljáró 1972-es átadása volt; a rendszeres metróforgalom ezen a viszonylaton 1976. december 31-én indult meg. A vonal Kőbánya-Kispest végállomásig tartó szakaszának 1980-ban történő átadásával megszületett a közvetlen összeköttetés a Belváros és a József Attila-lakótelep között.
A rendszerváltást követő piacgazdasági átmenet, valamint a privatizációs folyamatok radikálisan átformálták a kerület gazdasági szerkezetét. A szocializmus időszakára jellemző, közel 40 ezer főt foglalkoztató nehéz- és élelmiszeripar végleg leépült, a Soroksári út és az Üllői út menti gyárak bezárásával vagy kitelepítésével a termelő- és építőipari tevékenység volumene minimálisra csökkent.
Az időszakban a gazdaság elsődleges motorjává a tágabb értelemben vett szolgáltatási szektor vált. Ezzel párhuzamosan a kereskedelmi és lakossági szolgáltatásokat nyújtó entitások száma exponenciális növekedést mutatott. Napjainkra a humán szolgáltatások, az oktatás, a kultúra, a kereskedelem, a vendéglátás, az egészségügy, valamint a kutatás-fejlesztés szektora egyaránt meghatározó gazdasági súlyt képvisel a kerületben.
Ferencváros strukturális átalakulását a statisztikai mutatók is egyértelműen alátámasztják. A kétezres évek elejére a trendek rögzültek: 2001-ben a kerületben regisztrált 1749 működő vállalkozásból mindössze 46 végzett termelő tevékenységet, miközben a kereskedelmi egységek száma kiugróan magas, 1368 volt.
A lokális munkaerőpiacot vizsgálva megállapítható, hogy a regisztrált munkanélküliek száma és aránya hosszútávon kedvezőbb képet mutatott mind az országos, mind a fővárosi átlagnál. A 2001-ben rögzített 1,5%-os, valamint a 2007-es 2,2%-os munkanélküliségi ráta kifejezetten stabil munkaerőpiaci helyzetet tükrözött. E stabilitás fenntartásában a városrehabilitációs programok mellett kulcsszerepet játszott az önkormányzati tulajdonú FESZOFE Kht., illetve későbbi nevén FESZOFE Nonprofit Kft. is, amely a közhasznú és közcélú foglalkoztatás rendszerszintű szervezésével érdemben hozzájárult a megfelelő foglalkoztatási szint biztosításához.
Ferencváros az 1990-es évektől kezdődően a nemzetközileg is elismert, tömbrehabilitációs programjáról vált ismertté. Középső-Ferencvárosban a régi, szlömösödött bérházak helyét – a műemléki és építészeti értékek részleges megőrzése mellett – modern lakóparkok, sétányok (például a Ferenc tér környezete) és integrált zöldfelületek vették át.
Ezzel párhuzamosan a Duna-parti sávban, a Petőfi hídtól a Rákóczi hídig terjedő szakaszon teljesen új városrész jött létre. A korábbi ipari és vasúti rozsdazónák helyén kiépült a Millenniumi Városközpont, amely lakóparkoknak és irodaházaknak ad otthont. Ez a zóna vált a főváros egyik új kulturális és oktatási központjává is: itt épült fel az új Nemzeti Színház, valamint a Művészetek Palotája (MÜPA). A felsőoktatási hálózat integrációjával (a Semmelweis Egyetem fejlesztései, valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika Campusának közelsége) a kerület jelentős diákvárosi jelleget is öltött.
Az anyagot Gönczi Ambrus, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény múzeumvezetője állította össze.
A helytörténet iránt érdeklődők szíves figyelmébe ajánljuk a Ferencvárosi Művelődési Központhoz tartozó helytörténeti gyűjtemény honlapját, Facebook-oldalát és eseményeit!